Tanmese amit mindenkinek ismerni kellene

Mindannyiunknak hatalmunkban áll választani egészség és betegség, gazdagság és szegénység, szabadság és szolgaság között. A miénk a döntés, nem pedig bárki másé!

Richard Bach: Illúziók

„Egy Mester volt eljövendő a Földre, aki Indiana szent földjén született, és a titokzatos dombok között nevelkedett, Fort Wayne-től keletre.
A Mester az indianai iskolákban tanulgatta, amit világunkról tudni kell, aztán később, ahogy cseperedett, megismerkedett választott foglalkozása, az autószerelés mesterségével.
Ám a Mester tanult már más országokról, más iskolákban is, korábban élt más életei során. Emlékezett is mindenre, és az emlékek bölccsé és erőssé tették, amit mások is megláttak benne, és eljöttek hozzá, hogy tanácsot kérjenek tőle.

A Mester hitt abban, hogy hatalmában áll segíteni magán és az egész emberiségen, és mert hitt benne, így is volt, ezért aztán mások is felismerték a hatalmát, és felkeresték, orvosolná gondjaikat, és sok betegségükből gyógyítaná ki őket.

A Mester hitt abban, hogy jó az, ha minden ember Isten fiának tekinti magát, és mert hitt benne, úgy is volt, és a műhelyekbe meg a garázsokba, amelyekben dolgozott, rengetegen eljöttek, zsúfolásig megteltek olyan emberekkel, akik mind a Mester tanítását akarták hallani, és arra vágytak, hogy megérintse őket, és künn az utcán is tolongott a tömeg, abban a reményben, hogy ha a Mester elmegy közöttük, és az árnyéka egy pillanatra végiglebben rajtuk, ettől majd megváltozik az életük.

És történt, hogy a sok-sok ember miatt a művezetők és a műhelyek tulajdonosai sorra felszólították a Mestert, tenné le a szerszámot és menne az útjára, mivel a körülötte tolongóktól sem ő, sem a többi szerelő nem tud dolgozni a javításra váró automobilokon.

Így történt, hogy a Mester kiment a városokból, vidékre, az emberek pedig, akik utána mentek, Messiásnak kezdték szólítani és csodatevőként emlegetni; és mert hittek abban, amit mondtak, úgy is volt.

Ha a Mester beszélt hozzájuk és közben kitört a zivatar, egyetlen csepp eső sem hullott az őt hallgatók fejére; aki a legtávolabb volt tőle, az is oly tisztán hallotta minden szavát, akár az elülső sorokban állók, hiába dörgött és villámlott. És a Mester mindig példabeszédekben szólt az emberekhez.

És így beszélt hozzájuk: – Mindannyiunknak hatalmunkban áll választani egészség és betegség, gazdagság és szegénység, szabadság és szolgaság között. A miénk a döntés, nem pedig bárki másé.

Megszólalt erre egy molnárlegény, és azt mondta:
– Te könnyen beszélsz, Mester, mert terád gondot viselnek, nem úgy, mint ránk, és neked nem kell a mindennapi betevődért gürcölnöd, mint nékünk. Ebben a mi világunkban az embernek keményen meg kell dolgoznia a megélhetéséért.

A mester így szólt:

 

– Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.
A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk – fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszak – fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Végül azonban az egyik lény így szólt:

– Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba.

A többi lény kinevette, és azt mondták:

-Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág, és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.

Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.

Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel:

-Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!

És a sodródó így szólott:

-Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.

De ők csak egyre azt kiáltozták:

-Megváltó! Megváltó!

…..és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a szemük elől, ők pedig ott maradtak, és legendákat találtak ki maguknak holmi Megváltóról.

És történt, hogy amikor látta a Mester, hogy a tömeg napról napra erősebben szorongatja, egyre közelebb nyomulnak hozzá, és látta, hogy mind vadabbul akarják kényszeríteni, hogy szünet nélkül gyógyítsa, és csodákkal halmozza el őket, hogy tanuljon helyettük, és az ő életüket élje, azon a napon a Mester egymaga felment egy elhagyatott dombtetőre, és ott imádkozni kezdett.

És azt mondotta az ő szívében:

-Örökkévaló Tündöklő Lét, ha Te is úgy akarod, múljék el tőlem ez a pohár, engedd, hogy feladjam ezt a lehetetlen vállalkozást. Egyetlen egy lélek helyett sem élhetem az ő életét, mégis tízezrek követelnék ezt tőlem.

Nagyon sajnálom, hogy hagytam, hogy mindez megtörténjék. Ha Te is úgy akarod, engedd, hogy visszatérjek a gépeimhez meg a szerszámaimhoz, és ugyanúgy élhessek, mint a többi ember!

És akkor ott a dombtetőn egy hang szólott hozzá, sem nem férfié, sem nem asszonyé, sem hangos nem volt, sem halk, egy végtelenül szeretetteljes hang. És a hang azt mondotta neki:

-Ne az én akaratom, hanem a tiéd teljesüljön, mert ami a te akaratod, számodra az az én akaratom is. Járd hát utadat, akár a többi ember, és légy boldog a Földön.

Ezeket hallván a Mestert öröm fogta el, és köszönetet rebegett, és miközben lejött a dombtetőről, egy kis munkadalocskát dúdolgatott. És amikor körülfogta a siránkozó tömeg, és könyörögni kezdtek, hogy gyógyítson, és tanuljon helyettük, és napi huszonnégy órán át hallgassa panaszaikat, és csodákkal szórakoztassa őket, rámosolygott a sokaságra, és kedvesen azt mondta nekik:

– Abbahagytam.

A sokaság meglepetésében egy pillanatra megnémult.

És ő így szólt hozzájuk:

– Ha egy ember azt mondja Istennek, hogy mindeneknél nagyobb vágya a szenvedő világon segíteni, bármekkora árat kell is ezért fizetnie, és Isten válaszol neki, és megmondja, mit kell tennie, vajon úgy kell-e cselekednie az embernek, ahogyan Istentől hallotta?

– Természetesen, Mester – kiáltotta a tömeg. – Örömmel kell elszenvednie akár a pokol kínjait is, ha egyszer Isten így kívánta!

– Mit sem számít, mekkorák a kínok, vagy hogy mekkora a feladat, amelyet kapott?

– Ha Isten kívánja így, tisztelet annak, akit felakasztanak, dicsőség, akit keresztre feszítenek és megégetnek – felelték.

– És mit tennétek akkor – kérdezte a Mester a sokaságtól -, ha Isten maga közvetlenül hozzátok szólna, és azt mondaná:

– MEGPARANCSOLOM, HOGY LÉGY BOLDOG, AMÍG CSAK ÉLSZ E VILÁGON! – Akkor mit tennétek?

És a sokaság hallgatott, néma csönd borult a dombvidékre, a völgyekre, amelyeket a tömeg ellepett.
És a csöndben felhangzott a Mester szava:

– Boldogságunk útján találhatunk rá a tanulnivalóra, amelynek kedvéért ezt a létidőt választottuk. Ezt tanultam én a mai napon, és úgy döntöttem, hogy elhagylak benneteket, járja ki-ki a maga útját, úgy, ahogyan az neki tetszik.

És a Mester elindult a maga útján, áthaladt a tömegen, és otthagyta őket, és visszatért az emberek és a gépek hétköznapi világába.”

Szeretettel hívlak, tarts velem!

Merj kilépni a komfortzónádból, és

Teremtsd meg saját világodat!

Folytatás…..

Munkásságom és a weboldal támogatója: borkaszandal.hu
Tovább….