Véletlenek soha nem is voltak

Újabb levél érkezett Georgina Bojanától:
„Tudom, hogy mindennek oka és rendeltetése van. Az is igaz, hogy átutazók vagyunk e Földön, de amíg itt vagyunk, addig tennivalónk is akad, nem is kevés.

Nincsenek kiválasztottak, csak olyan emberek, akik tudják életfeladatukat. Sajnos, többen vannak közöttünk, akik lerázzák magukról a felismerést, hogy ők miért is születtek. Tudom, tudjuk, vannak csillagként felragyogó tehetségek, akiknek fénye mindenen túlmutat…

A legtöbb ember nem így van.
Példákat sorolhatnék a végtelenségig, minden szakmát és hívatást számba véve. Egyetlen igazság az, hogy nincs felesleges élet, csak elfecsérelt életek, amelyek láttán, végtelen szomorúságot érzek.

Szeretve élni

Nagymamám soha nem bocsátott el úgy, hogy ne mondta volna ki azt a szót: „szeretlek”. Az otthontól töltött távollétem alatt, ez volt az a szó, mely védő burokként egész alakomat körbe fonta. Bármi történt velem azon a napon, a rossz szinte lepergett rólam, de a jót triplán megéreztem.

Vizsgáljuk felül szülői és gyermeki kapcsolatainkat. Soha nem tudhatjuk, életünk fonala meddig ér, milyen hosszú van még a gombolyagból. Fontosnak érzem, milyen nyomot hagyunk szeretteink, mások lelkében, emlékezetében.

S, most vissza is kanyarodnék a bevezetőmben írtakra, hogy mindegyikünknek feladata van. Időben ismerjük fel, hogy mi az, s ne okozzunk csalódást sem az Atyának, de embertársainknak sem, a belénk vetett hitükben.
Ha családunk van, akkor váljunk igazi szülővé, ha bármi okból, ez nem adatott meg, akkor tettekkel, szorgalommal, barátsággal, szeretettel, figyelmességgel, bármilyen vonalon tegyük magunkat nemcsak hasznossá, de pótolhatatlanná.

Bármit felvállaltunk, bármit megteszünk, tegyük azt meg szívből, tudásunk legjavát adva.

Higgyük azt el, hogy van szem, mely meglát, de van szív, mely ráérez a bennünk, a szívünkben-lelkünkben zajló indulatokra, de a szeretetre is.

Miért írtam le ezeket a mondatokat?
Gondolat ébresztőnek.

Kimondhatatlanul, leírhatatlanul fáj, amikor oly sokan, szinte megbabonázva bámulják a tévében leadott, silány műsorokat. Felmérést ugyan nem végeztem, de kíváncsi lennék arra, a mostani
gyerekek közül kik és ugyan hányan tudják, ismerik családjuk igaz történetét? Hallottak-e szép- vagy dédapjukról? A házasságok hogyan kötődtek? Mit csináltak, mit dolgoztak? Mi volt eleiknek életük célja, s hogyan érték azt el?

Miért van ez így?

A családok tagjai, többnyire együtt élnek, de egymás mellett és nem egymással. Hiányolom azt, hogy nem beszélgetnek, nem vitatnak meg – és nem vitatkozva! – sem eseményt, sem tényt, ami bármi okból életük része lenne, vagy tán, már az is.

A külön szoba nagy adomány, de elválaszt is.
Gazdag vagyok, de sokszor éreztem. Télen sült gesztenyét tisztítva, nagymamám kezében fürgén forgott a horgoló- vagy kötőtű. Nagyapám hol erről, hol arról beszélt. Nagymama is kiegészítette a régvolt, talán az ő szüleitől hallott családi történeteket. Így ismertem fel, hová is születtem. Kik voltak, akik vártak. S, mit reméltek tőlem, amikorra felnövök? Milyen embert akartak belőlem látni? Sok évtized távlatából tudom, csalódást nem okoztam.

Nincs rá időnk – mondják, – no meg mindig futunk valahová, bárhová…
A nagy igazság az, hogy szomorú a kép, amikor azt látom, hogy az emberek hol ezért, hol azért valóban hajtanak, de közben nem élnek.

Néznek, de nem látnak, ölelnek, de hová tűnik a parázs? Az a parázs mely nemcsak vörösen izzik, de melegít is. Főként ott, a szívünk táján…
Éljünk úgy, hogy becsüljük meg azokat a perceket (is), amikor szeretteinkkel, barátainkkal, választott hívatásunkkal, munkánkkal együtt lehetünk. Tudjunk örülni és nyissuk meg a szívünket egymás előtt.

Tanuljunk meg élni, jól sáfárkodni, a Teremtő Atyától megkapott éveinkkel!

Miért?
Mert nincsenek véletlenek.

Lejegyezte: Georgina Bojana