Több vagy annál,
mint amit magadról megtudhatsz

Ismerni magadat,
illetve ismeretet szerezni magadról.

„Talán nem akarod ismerni magadat, mert félsz attól, ami kiderülhet. Titokban sokan attól tartanak, hogy ők valójában rosszak. Ám bármit is derítesz ki magaddal kapcsolatban, az nem te vagy.

Semmi sem te vagy, amit magadról megtudhatsz.

Míg egyesek tehát félelemből nem óhajtják megtudni, hogy kik is ők valójában, addig másokban csillapíthatatlan kíváncsiság él. Minél többet szeretnének magukról megtudni.
Talán annyira elkápráztatod önmagadat, hogy évekig jársz pszichoanalízisbe. Kiásod gyermekkorod minden részletét, titkos félelmeket és vágyakat hozol a napvilágra, személyiséged és jellemed bonyolult szerkezetének újabb és újabb rétegeit.

Tíz év után a terapeuta talán belefárad személyedbe és történetedbe, és közli, hogy az analízised immár teljes. Talán egy ötezer oldalas dossziéval bocsát utadra. „Ez mind önről szól. Ön ez.”

Ahogy hazacipeled a dossziét, a „végre ismerem magam!” kezdeti elégedettségét hamarosan hiányérzet váltja fel, és az a sanda gyanúd támad, hogy ennél talán mégiscsak több vagy.

Valóban több vagy, de nem a tények mennyisége vonatkozásában, hanem a minőségi dimenzió mélységében.

Semmi baj a pszichoanalízissel vagy múltad vizsgálatával, amíg az önmagadról szerzett ismereteket nem kevered össze önmagad ismerésével.
Az ötezer oldalas dosszié veled, az elméd tartalmával kapcsolatos, amit a múlt kondicionált. Bármit is tudsz meg pszichoanalízis vagy önmegfigyelés révén, az rólad szól.

Azonban az nem te vagy.

Az tartalom s nem a lényeg, nem az esszencia. Az ego túllépése: a tartalomból történő kilépés.

Akkor ismered magad, ha önmagad vagy, és akkor vagy önmagad, ha szakítasz a tartalommal való azonosulással. A legtöbb ember önmagát élete tartalma révén definiálja. Minden, amit érzékelsz, megtapasztalsz, teszel, gondolsz vagy érzel, az tartalom. A legtöbb ember figyelmét teljesen a tartalom köti le, és azzal azonosul.

Amikor azt gondolod vagy mondod, hogy „az életem”, akkor nem arra az életre utalsz, aki vagy, hanem arra, amelyiked van, illetve amelyiked látszólag van.

Tartalomra utalsz: a korodra, az egészségi állapotodra, a kapcsolataidra, a pénzügyeidre, a munkádra és az élethelyzetedre, valamint az érzelmi állapotodra.

Életed belső és külső körülményei, múltad és jövőd, mind a tartalom világához tartoznak, ahogy az események is, vagyis mindaz, ami történik.

Mi egyéb létezik, mint tartalom?

Az, ami lehetővé teszi a tartalom létezését: a tudat belső tere. Káosz és magasabb szintű rend.
Ha önmagadat csak tartalom révén ismered, akkor azt is tudni véled, hogy számodra mi jó s mi rossz. Különbséget teszel a „számomra jó” és a „számomra rossz” események közt.

Ez az élet egészének – amiben minden mindennel összefügg, amiben minden eseménynek megvan a maga szükséges helye és szerepe a teljességben – a töredékes szemlélése.

A teljesség azonban több,
mint a dolgok felszínes megjelenése;
több, mint a részek összege;
több, mint életed vagy a világ tartalma,
bármit is tartalmazzanak azok.

Életünk és a világ néha véletlenszerűnek vagy akár kaotikusnak tűnő eseménysorozata mögött magasabb szintű rend és cél kibontakozása rejlik.
Gyönyörűen fogalmazódik meg ez a zenben: „Hull a hó, minden pehely a megfelelő helyre.”

Ezt a magasabb szintű rendet gondolkozással sohasem érthetjük meg, mert bármit is gondolunk, az tartalom; a magasabb szintű rend azonban a tudat formamentes világából, az egyetemes intelligenciából származik.

Ám megpillanthatjuk azt, és ami ennél még több, összhangba is hozhatjuk magunkat vele, ami azt jelenti, hogy a magasabb szintű cél megvalósulásának tudatos résztvevőivé válhatunk.

Ha besétálunk egy erdőbe, amelyet emberi kéz még nem érintett, gondolkodó elménk mindenütt csak rendetlenséget és káoszt fog látni.
Képtelen lesz még csak arra is, hogy megkülönböztesse az életet (a jót) a haláltól (a rossztól), hiszen ilyen helyen erdőszerte a rothadó, pusztuló anyagon sarjad az élet.

Csak ha eléggé elcsendesültek vagyunk, ha a gondolkodás zaja elül, akkor ébredhetünk rá, hogy itt rejtett harmónia uralkodik, megszenteltség, magasabb szintű rend, amiben mindennek megvan a maga tökéletes helye; hogy nem lehet más, illetve másképp, mint ami, illetve ahogy van.

Az elme kellemesebben érzi magát egy rendezett parkban, mert azt gondolkodva tervezték meg, az nem a maga természetes módján alakult.
Itt tehát olyan rend uralkodik, amit az elme képes megérteni; az erdőben azonban olyan érthetetlen a rend, ami az elme számára összevisszaságnak tűnik. Az túl van a jó és a rossz mentális kategóriáin.

Nem értheted meg gondolatokkal, ám érzékelheted, ha szélnek ereszted a gondolatot, csendessé és éberré válsz, és nem próbálod azt megérteni vagy elmagyarázni.

Csak ekkor ébredhetsz az erdő szentségének a tudatára. Amint megérzed a rejtett harmóniát,a szentséget, arra is rájössz, hogy nem különülsz el tőle, és amikor erre rádöbbensz, akkor annak tudatos résztvevője lettél.

Ily módon a természet segíthet, hogy újra ráhangolódj az élet egészére.

Jó és rossz

A legtöbb ember élete valamely pontján ráébred, hogy nem csupán születés, növekedés, siker, jó egészség, élvezet és győzelem létezik, hanem veszteség, kudarc, betegség, öregkor, hanyatlás, fájdalom és halál is.

Hagyományosan ezeket „jónak” és „rossznak”, rendnek és zűrzavarnak nevezzük.

Az emberek életének az „értelme” általában olyan dolgokkal társul, amit ők „jónak” neveznek, ám a jót folyton az összeomlás, a lebomlás, a zűrzavar; illetve az értelmetlenség és a „rossz” fenyegeti, amikor a magyarázatok csődöt mondanak, és az élet már nem érthető.

Előbb-utóbb mindenkinek az életébe betör a káosz, akárhány biztosítást is kötött. Érkezhet az veszteség vagy baleset, betegség, mozgáskorlátozottság, megöregedés vagy halál formájában.

Ám ha zűrzavar tör be valakinek az életébe, és emiatt összeomlik a mentálisan definiált „élet értelme”, az a magasabb szintű rendbe nyíló kapuvá válhat.

„Hiszen a világ bölcsessége balgaság Isten előtt” –írja a Biblia.
Mi e világ bölcsessége? Gondolati tevékenység és az „értelem”, amit kizárólag a gondolat határoz meg.

A gondolat elszigetel egy helyzetet vagy eseményt, s azt jónak vagy rossznak nevezi, mintha annak külön léte lenne. Ha valaki túlságosan a gondolkodásra hagyatkozik, akkor a valósága darabokra töredezik.

Ez a feldarabolódás illúzió, ám amíg abba zártan élsz, nagyon is valóságosnak tűnik. Az univerzum azonban feloszthatatlan egész, amiben minden mindennel összefügg, amiben semmi sem elszigetelten létezik.

Minden dolog és esemény mélyebb összekapcsolódottsága arra utal, hogy a „jó” és a „rossz” mentális címkéje végső soron illuzórikus.
Mindig valamilyen korlátozott nézőpontra utalnak, és ezért csak viszonylagosan és időlegesen igazak.

Ezt illusztrálja a bölcs ember története, aki drága kocsit nyert a lottón. Boldog volt a családja, és örvendeztek a barátai is. Fölkeresték, hogy megünnepeljék.

„Hát nem nagyszerű? –mondták. –Milyen szerencsés vagy!”
Emberünk mosolygott, és csak ennyit szólt: „Meglehet.”
Néhány hétig örömmel vezette az autóját. Egy nap aztán az egyik útkereszteződésben részeg sofőr hajtott bele az új kocsijába, s így emberünk, számos sérüléssel, kórházba került.

Családtagjai és barátai meglátogatták, és így szóltak: „No, ez aztán igazi balszerencse.” Emberünk ismét csak mosolygott, és annyit mondott: „Meglehet.”
Amíg a kórházban feküdt, egyik éjjel földcsuszamlás miatt a háza a tengerbe zuhant.

Másnap a barátai ismét fölkeresték: „Hát igen szerencsés vagy, hogy épp itt feküdtél a kórházban!” Újra azt felelte: „Meglehet.”

A bölcs ember „meglehetje” bármely történés megítélésének az elutasítását jelzi. Ahelyett, hogy véleményt mondana arról, ami van, elfogadja azt, és ily módon tudatosan a magasabb szintű rendre hangolódik.

Tudja, az elme számára gyakran lehetetlen megérteni, hogy egy látszólag véletlenszerű eseménynek mi a helye és a célja az egész szövedékében. Véletlen események valójában nem léteznek, ahogy egymástól elszigetelt, önmagukban és önmagukért létező események és dolgok sem.

A testedet alkotó atomok egykor csillagok belsejében izzottak, és még a legapróbb esemény okainak a száma is gyakorlatilag végtelen, s az egésszel fölfoghatatlan módokon kapcsolódik össze.

Ha ki akarnád deríteni bármely esemény okát, akkor egészen a teremtés kezdetéig kellene visszamenned. A kozmosz nem kaotikus.

Maga a kozmosz szó rendet jelent.

Ám benne nem olyan rend uralkodik, amit az emberi elme valaha is megérthet, bár azt a rendet néha azért megpillanthatja.”

Forrás: Eckhart Tolle: A MOST hatalma

A fentiekhez csak annyit teszek hozzá, hogy érdemes többször is elolvasni. Én is ezt tettem.
Figyeld meg magad ilyen helyzetben, és változtass, javíts rajta! Önismereted valódi mélységének legjobb jelzője: ahogyan kihívások esetén az emberekre és helyzetekre reagálsz.

Szeretettel: Ágnes